Azt mondják ritka az amikor az ember megélheti az álmait. Hát valahol, valahogy minden nyűglődés és nehézség, átvirrasztott éjszaka, hisztik (ez is én vagyok) és álmosság után mégis nekem erre lehetőségem van. Persze ehhez arra is szükség van, hogy az embernek ne „ferrari gyűjtemény létrehozása” legyen az álma, hanem valami olyasmi, ami elérhető közelségben van. Hát én az vagyok, aki van olyan looser, hogy kielégít az, ha pár büdi, sérült, kutyarágta sünt elláthatok. Sőt ahogyan a kollégám fogalmazott az kifejezetten lázba hoz, ha a sebek még kicsit nyűvesek is :-) Hiszen ki ne tudna ellátni egy szimpla traumás sérülést ? :-) (mondjuk a nyűveket is csak ki kell szedni, de hagy’ érezzem már magam jól attól, hogy én kimerem NA!)

Honnan is eredezik mindez? Anyukám egyik este, amikor már agyvérzés közeli állapotban lehetett, és én még mindig ugráltam az ágyon, arra gondolt most aztán „elkap” és olyat mesél amire végre odafigyelek! Ez volt a „törpös” mese. Na ne gondoljatok semmi hupikékre. Ezek teljesen más törpök voltak. Ők a Piros, a Kék és a Sárga sapkás törpök, gyógyító törpök. Nem akármilyen ősi tudás van a  birtokukban, hanem az állatok gyógyítása. Ezt nem is akárki sajátíthatja el. Ehhez rátermettség és tehetség szükséges. Olyan törp ifjoncok lehetnek csak a gyógyító törpök elit alakulatának tagjai akikben mélyen ott rejtőzik az elhivatottság és az állatok szeretete és még valami ami csak ezer évente egyszer születik meg egy törpben.  (ehhez tudni kell, hogy a törpök elég sokáig élnek) :-)

Naszóval anyu ezen az estén ásta el utolsó esélyét a normális élet irányába. Nem készakarva, de itt végleg megalapozta magának az élethosszig tartó állatmentésben való részvételét.  Pechére Apu is, pedig szegény, na itt éppen nem volt jelen.

Apu valahol a békás megyeri Gőtés-tó felé kirándulva félúton rontotta el. De azért amikor odaértünk olyan jó volt. Képzeljetek el egy olyan elhagyatott mocsarat vagy szemétdombot ami igazából egy tórendszer (ma kitisztított park). Telis tele állattal. Az izzasztóan meleg nyarakon, tücsökciripelés kíséretében apunak nem volt más dolga mint elsétálni oda velem és leülni egy  betonsitt darabra és nézni amint magamtól elszórakozok egy darab kis hálóval. Itt tanultam meg, hogy az acsa lárvák azt pakolják magukra amit az aljzaton találnak és mini kommandósként lesnek áldozatukra. A vizipoloskáknak pedig cső van a fenekükön mert a levegőt ők is onnan veszik ahonnét mi. Hogy csak a varangyok raknak cipőfűző szerű petéket, és más békák pedig csomóba rakják. Megtanultam, hogy a pettyes gőte hímje faroklegyezéssel udvarol a nősténynek, és azt hiszem én vagyok közel és távol a legjobb „szabadkezű” gőtefogó a világon. Na ja szóval apu itt rontotta el, hogy ezt mind megtanította, mert nekem egyszercsak leesett az állam.

A következő hiba amit szüleim elkövettek az Jugoszlávia volt. Körülbelül 23 kilós fogpiszkáló testemmel és a denevéreket megszégyenítő magasságú ultrahangon sikitottam naphosszat nyaranta egy héten át, hogy éppen milyen immáron egzoikus állatot fogtam a tengerben. Jugoszlávia akkor elhagyatott sekély tengerparti sávja aranybánya volt a hozzám hasonlóknak. Üvegrákok, lóaktínák, tarisznyarákok, nyálkáshalak, sünök… Ezeket mind befogtuk és a pirosfülü fehér vödörben tanulmányozhattuk egy napon át. Majd anyuék utasítására vissza kellett őket ereszteni a tengerbe.

Amióta az eszemet tudom, semmi más nem érdekel csak az állatok és valamennyire a növények. Ennek leginkább a tanulmányi eredményem látta kárát, hiszen más értelmetlen unalmas dolgokkal mint a történelem, matek na és a fizika nem is akartam foglalkozni, hiszen „kit érdekel az”…

 Így a SZIE Állatorvostudományi karára is logikus út vezetett, ahogyan Tamás ófalu állatorovosi rendelőjébe is. Innen már csak egy nagyobb ugrás (még több vizsgákkal végig agonizált éj és nappal, amit csak az ért aki részt vett ilyen megpróbáltatáson) vezetett a garázsban elhelyezett őzig, akit végülis „capture myopathia” miatt nem sikerült megmenteni. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna ha egyszer csak felpattan az őz és kinyír mindannyiunkat …

A vadállatok mindig jobban érdekeltek, mint a háziasított társaik, bár például itt is érzek némi átmentet. Egy nyúl sosem lesz olyan szelíd mint egy kutya még akkor sem, ha hosszú szőre van, mindenféle csínos, foltos mintával. Azt hiszem minden undokságuk ellenére őket ezért kedvelem.

Pár napja befogadtuk a sérült Justin-t (Eurázsiai hód=Castor fiber) kertünkbe. Nem tudom miért kapta ezt a nevet talán a „timer-lake” miatt vagy amiatt hogy Just-in (azaz csak bent lakik a házában)… Őt egy másik hód jól helyben hagyta, ezért volt szüksége az átmeneti segítségre…. A hód meg a szállásért cserébe szénné rágta az Apu által készített majdnem zsír új kerítést… Az én szüleim a legkirályabbak a világon. Ugyanis nem az volt a válaszuk erre, hogy vigyem a francba a hódomat, hanem (némi nyűglődés után) segítettek megerősíteni a kerítést, hogy Justin nálunk lábadozhasson. Tegnap éjjel engedtük el.

Hétfőn  rókamentő úton voltunk Szarvason ahol egy adag  (három példány) kisrókát mentettünk. Ők majd szabadon lesznek engedve…

Közben a rendelőbe (ahol dolgozom) érkezett egy újabb mezei nyúl bébi a már meglévő Bujci mellé ET lett a neve. Bár meg kell valljam a vadnyulak nevelése okoz a legkisebb nehézséget, mert ők eléggé elvannak egyedül is….

Éjjel egy újabb róka gyerek érkezett, de őt sajnos nem sikerült megmenteni…

Eléggé elfáradtam, de azt gondoltam ezt megosztom veletek, mert szerintem fontos része a megértésemnek.